Január hónapban a szokásosnál is többet emlegetjük a családban Édesapámat, mivel 9 évvel ezelőtt ebben a hónapban hagyott itt minket.
Négyen vagyunk testvérek, a négy lánynak 21 gyermeke és a mai állapot szerint 7 unokája van. Mindnyájan nagyon szerettük Berci papát.
Ma, amikor már én is 4 unokás nagyszülő vagyok és nap-mint nap döntenem kell a munka, elvárások, megélhetés, számlaegyenleg, fűtésszámla, benzinár és a fáradt gyermekem, sivalkodó unokám, kinőtt cipőcske, iskolai jelmez, elszakadt nadrág, meglátogatandó múzeum, vágyott sütemény sorrendje között, tudatosult bennem, hogy az Édesapám mindig a gyermekeit tette az első helyre. Valamelyikünknek hirtelen pénzre volt szüksége, még aznap bevándorolt a szüleim karikagyűrűje a zaciba és este már hozta is a pénzt.
Volt hogy az ország más településén élt a testvérem, és valamire – esetleg egy simogatásra, bíztatásra – volt szüksége még aznap autót szerzett és ment. Nem számított éjszaka és távolság. Bátran belevágott értünk a lehetetlennek látszó dolgokba is. Később mind a négyünk lakásában állandó és azonnali karbantartói feladatokat látott el.
Az unokákat járni, bohóckodni, biciklizni, olvasni, versekre tanította.
Minden kíváncsiságot kielégített, ha nem tudta a választ utánajárt.
Minden gyermekét, vejét és unokáját születés és névnapja előestéjén vagy felkeresett vagy felhívott telefonon. Ezt soha el nem felejtette.
Most arra gondolok, énrám hogyan fognak emlékezni gyermekeim, unokáim?
És Terád?
Himbergerné Kaszap Katalin, Budapest
