Szeptemberben Gál Magdolna tagtársunk gondolatait olvashatjátok.
Minket, ötünket egy szó kötött egybe: „örökbe fogadom". A négy égtáj felől terelt össze, egy családdá. Immáron húsz éve. Manapság olyan durván bánunk a szavakkal (mint szinte mindennel), hogy ezek a gondolatok kívánkoztak ki belőlem.
Csak az emberé a szó a teremtésben. És Istené. Ő a testté lett szó, ő az Ige. Ezért úgy gondolom, a Szó a híd mulandó és örök, véges és végtelen, teremtett és Teremtő között. A szó különös jószág: teste és lelke van, mint minekünk: hangalak és jelentés. Változik, fejlődik, épül vagy romlik velünk, az emberrel együtt, vagyis él! Ajkunkon válhat jó szóvá vagy szitokká, cirógatássá vagy pofonná, áldássá vagy átokká.
Hiszen ki tagadná, hogy vannak szavaink, amelyek súlyosak és következményeik vannak. Nem puszta hangrezgések, bukdácsoló hangfoszlányok, hanem valóságosan TETTÉ válnak. A gyermek kimondja: Kérek! - és kenyér kerül a tányérjára, kakaó a bögréjébe. Vagy egy kamasz azt súgja a másik fülébe: Szeretlek! - és megfényesedik a tekintetük, kitágul a pupillájuk, szaporább lesz a szívverésük, megemelkedik az adrenalinszintjük, és a vérükbe csorognak a boldogsághormonok. Aztán valaki azt mondja: Igen! - és a feleségévé vagy férjévé válik valakinek. Olyannyira, hogy az egész közösség által elismert jogi aktus az a néhány kimondott szó. Visszavonni sok-sok időbe, sok fájdalomba, sebesülésbe és még több pénzbe kerül. Bizony - bizony, komoly döntést igénylő cselekedet az a szó, nem is mindenki képes rá, nagy bátorság kell hozzá!
Vannak szavak, amelyekre egy életen át emlékezünk. Tán nem tűntek első hallásra olyan értékesnek, mint amivé az idő, a sorsunk formálja őket. De valamiképpen örökre beleültek a fülünkbe, az emlékeinkbe, és nagyon mélyről alakítanak minket. Az anyukánk, apukánk, nagyszüleink szavai, ezerszer ismételt szófordulatai, amiket talán sokszor ki is nevetünk, de mégiscsak belénk ivódnak. Gyerekbarát tanárok szavajárása, amelyek néha nagyon eltalálnak egy-egy diákszívet vagy diákagyat, és életre szólóan adnak gondolatot, hitet, világlátást.
De hasonlóak a kisgyerek aranyos tévedései és „aranyköpései" is, amelyeket szerető anyukák füzetbe gyűjtögetnek, és aztán részévé válnak a családi szókincsnek, amit más nem ért, csak mi. Például az én kisfiam óvodás korában „simomának" hívta a pizsamát, - és azóta is így nevezi az egész család ezt a ruhadarabot! Benne van egy adag cinkosság: ez csak a miénk, és olyan, mint egy titkos nyelv. De benne van az az öröm és meglepetés, amit ez a kis emberke hozott a családunkba. Meg valami báj és ragyogás, amilyet csak az apróságok pofijára fest a természet, hogy lássuk, milyenné kell válnunk.
A szó játék és ajándék, gyöngy és könny, gyógyít és ösztökél, csiklandoz a humorban, csíp a gúnyban és simogat a dicséretben. Eszköz, de nem akármilyen, vannak művészei és mesterei. De legalább úgy kéne tudni használni, ahogy ránk hagyományozódott: ízesen, képesen, édesen, ahogy édes anyanyelvnek nevezték eleink. De ahogy hidegül-ridegül a világ, úgy lesz a szó, az „édes, ékes anyanyelv" sorsa is egyre mostohább.
Mert a szó tud ütni, tud ostorcsapássá válni, arcunkba tudja kergetni a vért egy kardpenge élű „beszólás", - és bizony az is igaz, hogy mind hordunk ilyesfajta sebhelyeket, sőt olyan szavak emléke is éghet bennünk, amelyek fölértek egy gyilkossággal. Igaz, vér nem folyik ilyenkor, mégis évekre megbéníthat, gúzsba köthet a rosszkor és rosszul mondott mondat. Főleg a nekünk fontos emberektől nem mindegy, hogy milyen szavakat kapunk életünk során. Maradandóbb hozomány minden tárgyi ajándéknál.
De ugyanígy teremtő vagy pusztító ereje van a szónak, ha egy hivatalnok mondja a hivatalában, vagy egy politikus törvényalkotás közben, vagy a pulpituson a parlamentben. Eldöntik emberek életét vagy életminőségét. „Nem mehet el szabadságra", „nem kaphat fizetésemelést", „megvonjuk Öntől a támogatást" - álmatlan éjszakákat okozhatnak ezek a mondatok! Ezek a romboló szavak sokszor végighullámzanak a történelmen, talán elrettentő példának, talán tanulságul, de ki ne ismerné az ostoba hercegnő kérdését, aki az éhezők kiabálását hallgatva azt kérdezte, hogy ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot, vagy a gőgös királyi szót: „Az állam én vagyok"?
De gyilkos szó lehet egy katonai parancs kiadása is, vagy egy bírósági ítélet, amikor kimondja: halál rá!
Még rossz szándék nélkül is lehet a szó gyilkossá, mint pl. Goethe műve, Az ifjú Werther szenvedései, amelynek hatására Európa-szerte lettek öngyilkosok az emberek, különösen a fiatalok. Így hát bizony csak meg kell(ene ) gondolnunk, mit beszélünk, mit írunk le, és azt is: hogyan. A Szentírás azzal riogat, hogy minden szavunkról számot fogunk adni, és az ember arra gondol, ha más vágott hozzá rossz szavakat, hogy jól van ez így. De amikor arra a sok, visszavonhatatlan és fölöslegesen kimondott szóra gondolunk, ami a saját szánkat hagyta el, akkor igencsak borsódzni kezd a hátunk!
Ezért hát naponta gondoljunk arra, hogy a nyelvet, a szavainkat áldásnak, gyógyító ajándéknak kaptuk, és számot adunk róla, mint különös és különleges birtokunkról, ami olyasvalami, mint Jákob lajtorjája, ahol ég és föld összeér, és mi nem is tudjuk!
