Idén vagyunk 30 éves házasok. Amikor 32 évvel ezelőtt találkoztunk, mindketten azonnal felfigyeltünk a másikra. Ő nem tudott egy szót sem magyarul, én egy keveset lengyelül. Mindig is nagycsaládra vágytam, már gyermekkoromban testvérekért sírtam. A családban 6 éves koromtól unokatestvéreimet pesztráltam, óvónő lettem. A férjem hét gyermekes családból származik, neki természetes volt, hogy több gyermekünk legyen.
Csak négy gyermekünk született meg, kettő nem, maradt életben. Hármat már sikerült jól felnevelnünk, a negyedik most kamasz, elég nehéz vele, de minden este úgy látszik, hogy nem beszéltünk hiába, s másnap mégis kezdődik elölről akaratossága. Elgondolkodtam, olyan sokan elváltak ismerőseink és rokonaink közül, minket mi óvott meg a válástól? Nekünk is voltak nehezen elviselhető időszakaink. Mindig megkérdeztem magamtól, mikor elhatalmasodott iránta a haragom, miért is élünk együtt? Arra jutottam, bármi történjen, nagyon szeretem, és ezt éreztem tőle is, nem mondogatta, hogy szeret, csak a napi több alkalommali simogatása, még haragjában is kedves szava tudatta. Időközben ő is jócskán szedett magára, s a vékony, karcsú lányból súlytöbblettel küszködő középkorú nő lett. Mellette mégis az a lány vagyok, akit megismert, s én is azt a fiatalembert látom, akit először észrevettem. Fontos a szeretet, egymás megbecsülése, a másik megértésére törekvés, bizalom a másik iránt.
Bolanowski Gabriella, Nyíregyháza
