Szüleim elsőszülött gyermekeként láttam meg a napvilágot (most már jó pár éve), bár soha sem éltünk egyedül, hármasban. Nagyszüleimnél laktunk, amíg fel nem épült a mi házunk – azóta kertszomszédok vagyunk. Gyerekkoromban mindig szerettem kétszer hazaérkezni az iskolából: először nagyszüleimhez, ahol várt a mama főztje, aztán a kerten át hazaballagtam.
De nem attól nagycsaládos valaki, hogy együtt/közel lakik a nagyszülőkhöz (bár lehet, hogy attól is)…
Nem sokáig maradtam „egyke”, még öt tesó követett a sorban (négy lány és egy szál fiú).
Hogy milyen sok ember közt felnőni?
Egy hat gyerekes családnál sosincs csönd – leszámítva a ritka véletleneket, amikor több nyári tábor is egybeesik, de az olyan nagyon fura.
Sosem lehetsz egyedül – még ha elvonulsz a szobádba, valaki akkor is bejön beszélgetni / keresni rajtad valamit / beárulni egy másik tesót.
Nincs olyan, hogy majd reggelire eszel a maradék pizzából, mert nincs maradék.
Ha rossz passzban vagy és becsaptál egy ajtót, máris legalább hat ember találgatja, hogy mi lehet a bajod.
És onnan tudhatod, hogy ki az igazi, hogy tudja az összes tesód nevét. Sorrendben. És azt mondja a családodat megismervén, hogy tündériek; nem pedig azt, hogy „hű, de sokan vagytok”.
Úgy érzem, azzal, hogy a szüleim több gyereket vállaltak, a lehető legjobbat tették Velem / Velünk.
A család a legjobb iskola az Élethez – a nagycsalád pedig olyan, mint a legnívósabb, elit iskola. A tantárgyak pedig: sütés-főzés, szervezési gyakorlatok, gyermekgondozási és csoki-osztási ismeretek, valamint alkalmazkodás, türelem, konfliktuskezelés, elfogadás, önzetlenség és szeretet.
Mindent megkaptam, ami az Élethez kell. Érzelmileg, lelkileg egyaránt, valamint kaptam 5 testvért is magam mellé. Ahogy felnőttem, úgy ébredtem rá, hogy milyen jó is az, hogy nem vagyok / leszek egyedül, mert ami még gyerekkoromban sokszor idegesített, az felnővén az egyik legerősebb bástyámmá vált.
Kupiné Vámos Veronika
Hatvan
