Nagycsaládos vagyok, tizenhét éve, amióta megszülettem. A húgom duplán nagycsaládos. Négy zsivajgó, okos-ügyes-mindenbenjobb nővérrel lett megáldva. Már a szüleim is nagycsaládosok voltak – anyu testvéreivel Dunát lehetne rekeszteni, apu testvérei pedig simán megfognák a Tiszát árvíz idején. Unokatestvérem több mint harminc van (csak első- és másod fokú). Egyszer csak úgy poénból kezdtük el őket számolni, de a harmincnál összezavarodtunk, hogy kit számoltunk már bele, és kit nem. Mi ez, ha nem nagycsalád?
De egy ilyen nagycsalád majdhogynem szokványos. Ami az én nagycsaládomban nem hétköznapi, az a bátyám. A bátyám és énköztem semmilyen vérrokoni kapcsolat nincsen. Nem féltestvér. Nem mostohatestvér. Nem válás útján a családba került szegről-végről rokon. Hogy őszinte legyek, nem is emlékszem, hogy hogyan ismertem meg. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy van egy bátyám. Igazi, eredeti, original bátyám. Ő váltig állítja, hogy a hetes busz egyik megállójában találtuk ki, hogy akkor mostantól mi testvérek vagyunk. És valami csoda folytán a kisgyerekként kitalált dolog komollyá vált. Családtag lett, nagy családom újabb rokoni ágacskája.
Ha kérdezik, hogy hány testvérem van, azt mondom, öt. Mert van egy húgom, három nővérem, meg egy bátyám. És senki nem kérdezi meg, hogy akkor most melyik féltestvér, és melyik mostohatestvér, és melyik édestestvér. Hát nem mindegy? Van benne féltestvér is, mostohatestvér is, édestestvér is, és áltestvér is, ahogy a bátyám tréfásan definiálta magát. Na de kérem, nem teljesen, totálisan, tökéletesen mindegy, hogy honnan van ez a testvéri kapcsolat? A lényeg, hogy van, hogy szeretjük, segítjük, támogatjuk egymást mindenben. Ott vagyunk mi hatan egymásnak, és ha az egyik feljajdul, vagy még csak gondol arra, hogy fel fog jajdulni, a többiek rohannak. Mint
A bátyám egy ideje messze lakik tőlem. Minden nap váltunk e-mailt, és gyakran találkozunk. Ő segített, amikor először vettem fakanalat a kezembe. És én ápoltam a lelkét az első komoly barátnője után. Pár év múlva ott lesz az esküvőmön, és újabb pár év múlva majd sétálni visszük a gyerekeinket. Együtt megyünk majd nyaralni, az én kis családom meg az ő kis családja, ami együtt már egész nagy család. És a családi összejöveteleken, ahol majd’ százan nyüzsgünk, a kutyát sem fog érdekelni, hogy a bátyám DNS-e mennyire egyezik az enyémmel. A gyerekeim úgyis nagybácsinak fogják szólítani.
„Mókus”
Szentendre
