Miért jó nagycsaládban élni?
Egy hétvégi programon egy vidám társasággal a következő eset esett. Egy lekvárszerető reggeliző társam falatonként rakja a lekvárt a kenyérre. Felteszi, leharapja, felteszi, leharapja. Én is pályázok a lekvárra. Mondom a számomra ilyenkor megszokott mondatot:
- Nem ér falatonként tenni, tessék megkenni, és továbbadni –
Társam nagy szemekkel néz rám.(Közben lefolyik a feltett lekvár a következő falatról.)
- Tessék?
- Nem ismered ezt a mondatot? Mikor régen, otthon együtt ettünk, és többen is lekvárt akartak enni, mindig ezt mondtuk: „Nem ér falatonként tenni, tessék megkenni és továbbadni”. Ha többen vagyunk egy üveg lekvárra, ezt nem lehet csinálni!
Ezzel a kis történettel a következőt szeretném mondani: egy nagycsaládos gyermekbe beívódik, hogy figyeljen társaira, arra, hogy nem egyedül van. Többek között ezért is örülök, hogy nagycsaládban nőttem fel, mert olyan készségeket kaptam ajándékba, melyeknek nagy hasznát veszem az életben. Olyan sok a boldogtalan ember, mert saját világába zárkózva él, észre sem veszi, hogy mások is vannak körülötte. Egy másik emberre lehet úgy tekinteni, mint nehézségre, problémára, fájdalom forrására, de lehet úgy, mint társra, potenciális vidámságforrásra is . Egy társas kapcsolatban mindkét oldal megvan. Aki nagycsaládban nő fel, az már gyermekkorában megtanulja kezeli ezeket.
Szilvássy Rita
Budapest
Utoljára módosítva: 2009. április 3. 06:44
