Amikor kicsi voltam, a szüleim elváltak. Az anyunál maradtunk, de az apa hiányát minden nap éreztük, és azt is, hogy ez így nem jó. Borzalmas volt, választani nem akartunk, így csendben őrlődtünk.

 

Akkor megfogalmazódott bennem, ha férjhez megyek, én nem fogok veszekedni a férjemmel. A mi gyermekeink ne tapasztalják meg, milyen apa nélkül felnőni. Tudtam, hogy meg kell tanulnom alkalmazkodni, megosztani az örömömet, tisztelni a másik véleményét, gondolatait. Meg kell hallgatni a másik álláspontját, ötleteit, elképzeléseit. Édesanyám korai halála ráébresztett sok olyan gondolatra is, ami addig nem kapott elég hangsúlyt, és ez által apámmal is szorosabbra tudtuk fűzni a kapcsolatunkat. Apukám újra megnősült, feleségével idén ünnepelték 36. évfordulójukat.

 

Sokáig egyedül küzdöttem az elveimmel, de aztán regénybe illő módon megismerkedtem a férjemmel. Egyszer csak belépett az életembe, és ott volt. Nem olyan, amilyet megálmodtam, annál is sokkal jobb! Éppen úgy gondolkodott, ahogyan én. A teljes családra, a tiszta érzelmekre, az őszinteségre törekedett, Őt erre nevelték. 10 hónap ismeretség után házasodtunk össze, nem akartuk elengedni egymást többé. Így a házasságunk első évét az egymás alaposabb megismerése, kiismerése és emellett a közös cél, az otthonteremtés töltötte ki teljes mértékben. Házasságunk második évében megszületett első lányunk, alig két év múlva megérkezett második lányunk is. Nem volt kérdés, hogy szeretnénk-e harmadik gyermeket is. Fiunk hét évvel később született. Már-már tudjuk, Ö egy ajándék számunkra, és vele lett teljes a családunk. Ám ekkor történt valami. Amikor azt gondoltuk, minden kerek és ennél szebb már nem is lehet, én lettem nagyon súlyos beteg… Sokszor megfordult a fejemben, hogyan fogom átadni ezeket a gondolatokat nekik, hiszen olyan kicsik még, én meg hát… ki tudja, hogyan lesz tovább…?

 

 

 

Amikor a gyerekeknek valami fájt, vagy elestek és megütötték magukat, mindig az ölünkbe vettük Őket és elmondtuk nekik: „Ne sírj, nem fáj az annyira”. „Tudod, hogy Neked a legjobb a Világon, hiszen téged mindenki szeret, ezért hamarabb fog elmúlni a fájdalmad.” Egy puszi, és már katonadolog. És ezt ők megtanulták.

Nos amikor beteg lettem, semmi mást nem kértem az intenzív osztályos főorvostól, csak azt, hogy engedje be a családomat hozzám. Egyik kezembe az infúziót, a másikba a vért kaptam, lógott a katéter és sok minden más. De én csak őket akartam, mert tudtam, hogy miattuk meg kell gyógyulnom, nincs jogom másként dönteni! Nos az engedélyt megkaptuk, a férjem felkészítette a gyerekeket lelkileg, és bejöhettek hozzám az intenzív osztályra. A kisfiunk, aki akkor alig volt öt éves, felmászott az ágyam végébe, megszorította a kezem, megpuszilt és megfontoltan így szólt:

Anya! Légy szíves ne sírj! Téged mindenki szeret, úgy hogy nem fáj ez annyira. Én foglak meggyógyítani, mert én még annál is sokkal jobban szeretlek, jó?

 

És tényleg. Az állapotom hírtelen jobbra fordult, és 3 hónap orvosi kezelés után végre kiengedtek a kórházból. Haza a férjem mellé, a gyerekeim mellé, a szeretteim közé. Azóta teljesen felépültem, de ezt soha nem fogom elfelejteni.

Idén február 25-én ünnepeltük a 20. Házassági Évfordulónkat. Szeretetben, összetartásban, szépen együtt élünk mi öten. Reméljük, gyermekeinknek is nagyon fontos lesz majd a szép, boldog, teljes családi élet, és talán ha elég példát merítenek tőlünk, felnőttektől, Ők is erre fognak törekedni a jövőben!

 

 

Szigetszentmiklósi Nagycsaládosok egyesülete (SZINE)