„Mi az, mi embert boldoggá tehetne

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”

 

- írta Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versében 43 évesen, szerelmesen egy alig 16 éves lánynak, Csajághy Laurának. És Laura tudta, hogy a költőnek igaza van. Felsége, társa, 4 gyermekének anyja lett. Nem félt dönteni. Felismerte, mi az igazi érték.

 

„Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,

Földön honát csak olyan lelheté.”

 

Talán túlzottan fennköltnek hat ma ez a megfogalmazás, mégis úgy gondolom, ma is a nagycsalád hajtómotorjai: életkedv és szívöröm.

 

Anélkül, hogy tudtuk volna, minket is ez vezérelt, mikor 36 évvel ezelőtt házasságot kötöttünk. A többi aztán ennek következménye: 8 gyerek és 3 unoka (ma még!). Az otthon kezdetben pihe-puha fészek, később trambulin, ma talán pályaudvar vagy gyorsforgalomi út leálló sávval. Kezdetben kettőnk szerelme, később szentháromság, gyerekek és stációk. Kitárult körülöttünk a világ: megismertünk – a NOE-nak köszönhetően - sok-sok hasonló gondolkodású és életvitelű embert, aztán gyerekeink barátokat, társakat hoztak. Élményeikkel, sorsukkal mi is gazdagodtunk:

 

„Amennyit a szív felfoghat magába

Sajátunknak csak annyit mondhatunk”

 

Ennyit:

 

 

Vagy ennyit?

 

 

 

 

A kép utolsó közös kirándulásunkon készült, és sajnos nincs rajta az egész Ferencvárosi Helyi Csoport.

Gere Edit