Nekünk két gyermek adatott – ám sok unoka! Így hát rendhagyó módón – ahogy a kép is mutatja – mi „sokunokás nagycsalád” vagyunk, amely majdnem olyan, mint az igazi nagycsalád. Ezt bizonyítják közös ebédeink, amikor már nem férünk el a kihúzott asztal körül sem – legalább kettő kiszorul a kisebbhez. Ilyen alkalmakkor az aktuális legkisebb lesz a családi főkedvenc, akit az ebédnél – az asztal felett, vagy alatt – a többiek agyonszeretnek. Egyre nagyobb az étvágyuk, már a nagyobb unokák segítenek az „étkek” sorának az asztalra hozatalában.

 

 

 

Néhány napja ünnepeltük házasságunk 50. évfordulóját, ami biztos, hogy csak egyszer adatik meg az ember életében. Családunk és barátaink – óriási meglepetésünkre - akkora ünnepet csináltak, amely többszörösen felülmúlta az 50 év előtti nagyon-nagyon szerény anyagi körülmények közötti esküvőnket. Férjem a legnagyobb hős, akit csak ismerek, - 45 éve inzulinos cukros, és mindezt mellékes életállapotként éli meg. Legyen ez bátorítás a hasonló „cipőben” járóknak! (Azért én is tudok néhány trükkös diétás tanácsot is adni – csak kérdezzetek).

 

Most vált élő valósággá számunkra a KÖZÖSSÉG hatalmas ereje. Egy egymást szerető közösség nemcsak sok ember együttesét jelenti, hanem egy egészen más kategóriát, egy új minőséget, amely kölcsönösen gazdagítja és erősíti minden tagját. Azt hiszem, itt van a titka a NOE országosan nagy erejének is. A KÖZÖSSÉG együtt dobogó szívét most leginkább a veszprémi Családkongresszuson lehetett meghallani. Már az életem részét képezi, és fáj, ha jönnek hozzám - építési tanácsadóként - a nehéz és tragikus hírek, és nagy az örömöm, ha valami kicsi is sikerül.

 

Végül, személyes vallomásként, egy életre „kisajátítottam” egy görög bölcs mondását:

„Akinek nincsenek céljai az elérhetetlenben

az soha nem fogja elérni az elérhetőt sem”.

 

Számomra ez azt jelenti, hogy a nagy célok kítűzése a feltétele és hajtóereje annak, hogy legalább valami kisebbet elérhessünk.

 

Dombai Marcsi, Budapest