1987-ben házasodtunk össze, abban az évben, amikor a NOE megszületett. Kezdettől fogva figyeltünk minden hírre, ami a nagycsaládosok háza tájáról érkezett. A mi családunk a ma szokásos kis család volt, így egész gyerekkoromban hiányzott a nagyobb család, az unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik hada. Vágyakozva figyeltem azokat a barátokat, ahol egy-egy karácsonykor 25-30-an is összejöttek ünnepelni. Mindenképpen úgy éreztem, hogy ez a követendő út.

Amikor 1995-ben megszületett a harmadik gyerekünk, úgy éreztük, hogy végre teljesült az a vágyunk, hogy nagycsaládosok lehetünk, még ha azon belül a legkisebbek is. Örömmel jelentkeztünk a NOE-ba, hogy teljes jogú tagok lehessünk az ország első civil szervezetében.

Ha valaki megkérdezné, milyen a mi családunk, az általános jó hangulatot talán leginkább az a megjegyzés jellemezné, amit a lányom egyszer a szokatlanon nagyon elcsodálkozva, meglepetéssel tett: „Nahát Anya, egymásra néztünk, és nem mosolyogtunk.” Nálunk is vannak természetesen összezördülések, de mindannyian tudjuk, hogy a szövetségünk örökre szól.

Mindig úgy éreztem, hogy a családunk adja azt az erőt, ami nélkül nem tudnánk élni, és másoknak segíteni. Amikor azt mondjuk, hogy nagycsaládos, számunkra ez egy olyan pozitív megkülönböztetést jelent, ami kötelez. Kötelez arra, hogy a mi közösségünkbe befogadjunk és támogassunk olyanokat, akik nem tudnak ilyen természetes módon közösséggé alakulni.

 

Lehőcz Monika, Budapest